A XII-XIII. században a hegyaljára betelepülő vallonok, itáliaiak hozták magukkal a szőlőtermesztés magasabb tudományát, és ezzel kezdődött meg a szőlő térhódítása Dél-Zemplénben. A terület bortermelése azonban csupán a török korban indult virágzásnak, mert ekkor az ország vezető borvidéke, a Szerémség hódoltság alá esett.
A falu lakóinak ősi foglalkozása a szőlőtermesztés. Erről tanúskodik a település címere is, mely kék alapon (valószínűleg a folyót jelképezi) két fürt szőlőt ábrázol. Valamikor egészen Sóstófalváig szőlőtőkék borították a domboldalakat. Karócz Andrástól tudjuk, hogy a Fellegvár nevű parton, az 1840-es években a Vay családnak is állt egy L alakú bórháza.297 Azonban 1875-ben az ausztriai Klosterneuburgból behozott gyökeres szőlővesszőkön Pancsován kitört, a már nyugaton ekkor végigsöprő filoxéra vész. Hamarosan ezt a vidéket is elérte, s az 1890-re teljesen kipusztította lankáinkról a szőlőt. A filoxéra a Hernád völgyben lévő szőlők nagy részét elpusztította. A szőlők pusztulása országosan 44 %, Abaúj vármegyében 95 %-os. 298
Csupán 1898-ban kezdtek újra szőlőtőkét telepíteni a dombhát északi irányában, a folyó felé, a mai pincesor helyén. A környék több településénél is megfigyelhető, hogy a borospincék a temető után sorakoznak. A szájhagyomány szerint ez a következő okra vezethető vissza: A gazdák, hogy elkerüljék feleségeik megjelenését a pinceajtóban - egy esetleges késői kimaradás során- szándékosan ezt a helyet választották, abban bízva, hogy az ijedős, és félős asszonyok, nem mernek majd sötétedés után elsétálni a temető mellett.
Bár ma már kevesen ismerik e vidék borait, egykor azonban Szikszó és környékének nedüi a tokajiéhoz hasonló hírnévvel rendelkezett. 1552-ben Tinódi Lantos Sebestyén az alábbi strófát hagyta az utókorra: „Eger jó szerentséjén, víg voltában. Vígan iszik szikszói jó borában." 299 Egy másik helyen össze is hasonlítódik a két borvidék itala: „A miskolci és a szikszói borok, valamint a szomszédos vidékeken termettek alig különböztethetők meg a hegyaljaiaktól és csak ha sokáig, legalább egy évig őriztetnek, akkor maradnak el azoktól.”300 Nem csoda hát, ha a miskolci görög kereskedők kompániája is szívesen vásárolta és vitte tovább Porosz-, Lengyel-, Oroszországba csakúgy, mint Hegyaljáról.
A következő vidám történet, pedig a helyiek tréfálkozó kedvéről tesz említést. „Az egyik borház ajtajában egyszer csak egy porlepte, alázatos képű drótostót állt meg, s valami innivalót kért. A gazda arca hamiskás mosolyra szélesedett, s barátságosan mondta a nem várt jövevénynek: >>Gyűjj be Janó! Ott a kád, igyál!<< A gyanútlan szomjazó idegen, mint aki az Ígéret földjén megfiatalító csodaforrásra lelt, gyanútlanul dűlt neki a kád csábító mustra, s mohón inni kezdett…Pár korty után azonban igen furcsán érezte magát, s méltán arra gondolt, hogy felfordult a világ, vagy rádőlt az a fene nagy kád, mert ő biz annak a kellős közepén lubickolt, s talán esze ágába se jutott, hogy a mosolygós képű magyar lökte be lábánál fogva, aki olyan szíves volt hozzá, hogy egy egész kád finom musttal kínálta meg. A jelenetnek természetesen mindenünnen égre törő, borízű kacagás volt a kísérő-zenéje, mert hisz a gazda csak tréfából bánt így a gyanútlan drótossal, mondván: >> Emlegesd meg Janó, hogy Kis-Dobszán mustot ittál!”