Holdfényben az erdőben!

A szürke Hold komoran nézett üreges csontszemével az alatta kígyószerűen kanyargó, és hangoskodó túrázók, lámpafényes sorára. Mintha csak ezt mondta volna: „Micsoda zajos társaság!” Pedig mi nem zajongtunk csupán elevenek voltunk. Elevenek, mint egy nagy gyerek! Újra élhettük cserkész kalandjainkat, az osztálykirándulások elmaradhatatlan esti bolyongásait, s kiélhettük ijesztgetési hajlamainkat az ijedősebb, gyengébbik nem irányába. A kellő fegyelemről, s arról hogy senkinek ne essen baja a közöttünk levő óvónők vigyázó tekintetei gondoskodtak. A dombokról visszanézve, a völgyben a falvak megannyi apró metropoliszként világítottak. Igazán gyönyörű látvány volt. Az út végére mindenki kellően elfáradt, élményekkel és rémtörténetekkel gazdagodva hajthatta fejét nyugovóra.